A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.

Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és  tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek). Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között; voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik, ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.

Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz, mint köztudott tényt, említi a következőket:  „bárhol járt, bárhol élt Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”

E sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus  Descartes  egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:

Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.

Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.) Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:

‘Giává

Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.

Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.

Ezek  a körülmények a most megjelenő breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók által számára emelt virtuális piedesztálra.

 Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel, mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett. (A kép forrása.)

Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:

Tsúszó Sándor (1907–1941?) 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil. (forrá

„Magyarország képes hat varázs szelencét felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”

Nem épp tegnap történt, amikor Matolcsy megszólított, de már akkor feltűnt nekem, hogy nem realista gazdasági szakember, hanem ködös jövőképet dédelgető fantaszta keresett meg levelével. Akkoriban már látszott, hogy a Horn-kabinet (amely, mellesleg és szerény véleményem szerint az elmúlt két évtized egyetlen normális magyar kormánya volt) nem tudja kiheverni azt a népszerűségvesztést, amelyet a Bokros-csomag okozott, így bizonyos körökben nagy volt a készülődés és az izgalom. Ez a túlfűtött hatalmi várakozás írathatta Matolcsy Györggyel (és társszerzőjével, Kopátsy Sándorral) azt a körlevelet, amelyben 300 magyar értelmiségivel együtt engem is megszólítottak Magyarország gazdasági sikere érdekében. Most kicsit furdal a lelkiismeret, amiért pozitív jövőképemmel akkor nem járultam hozzá a mostanra beérett fantasztikus felíveléshez. »tovább

Mivel a november 13-át a magyar nyelv napjává tévő országgyűlési határozat egyebek mellett kilátásba helyezi, hogy a  kormány a külhoni civil közösségeket is bevonja a nyelv „korszerű továbbfejlesztését” célzó „intézkedési tervbe”, ezért az Egyek alkotócsoport elébe ment az együttműködésnek, lázas munkát folytatott, amelynek eredményeképpen, mint a csoport elnöke, ezennel bejelentem két fejlesztésünk érvénybe léptetését: az ünnep alkalmából mától a magyar nyelvben használatos a semmis szám és a hamis mód. Éspedig:

1) Az Egyek csoport, kevesellvén a megszokott egyes és többes számot, az előirányzott fejlesztés értelmében ezennel bevezeti a grammatikai semmis számot, amelynek jele az -x, és a kétharmados számot, jele a -kh.

alma (1 alma)
almák (több alma)
almáx (egy alma sem)
almákh (az almák kétharmada)

fiú (1 fiú)
fiúk (több fiú)
fiúx (zérus fiú, egy fiú sem)
fiúkh (a fiúk kétharmada)

Példamondatok:

Az új adótörvényekkel az állampolgárox jól járnak.

Hazafinak tekintünk minden magyarkhot.

A kétharmados szám fölöslegessé teszi a többes számot, így utóbbi hamarosan eltörlésre kerül.

2) Szakértőink úgyszintén kevesellték az igemódok számát, ezért ezennel bevezetésre kerül a hamis mód, jele a -fi.

lép (kijelentő)
lépne (feltételes)
lépjen (felszólító)
lépfi (hamis)

Példamondat:

Tíz év alatt egymillió munkahelyet teremfitünk.

A bevezetésre került nyelvi újítások helyesírási következményeiről külön átiratban értesítettük a magyar köztársasági elnököt, egyidejűleg ezúton cáfolfijuk, hogy a hamis mód jelét valamely pártnévből rövidítettük volna.

Az antiszemiták szokásos védekezése, ha nézeteiket fejükre olvassák, hogy bejelentik: nekik például van zsidó barátjuk. L. Simon László, aki Szőcs Gézához hasonlóan most szűnik meg magyar írónak lenni, azzal mentegeti az aláírásával benyújtott, a Kossuth tér 1944 előtti képzőművészeti arculatának visszaállítását célzó parlamenti határozati javaslatot, illetve azzal hárítja a Szépírók Társaságának a tiltakozását, hogy páldául Kövér Lászlónak a kedvenc költője éppen JA. A magam részéről, köszönöm, nem kérek az effajta példálózásból. 

Olvasd el ezt is:

• Virtuális élőlánc / Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen 

A Figyelőnet közzétette a Kerényi Imre által rendelt 15 festmény fotóját (külön cikk látogatásukról). Alaposan végignéztem én is valamennyit. Szó se róla, van közte 2-3 színvonalasnak látszó, komoly munka (nekem Szentgyörgyi József Vörös iszapja tetszett a leginkább; más kérdés, hogy az ábrázolt esemény valóban az elmúlt 150 esztendő megörökítésre legérdemesebb momentumai közé tartozik-e), van továbbá néhány „semmilyen”, illetve kicsit giccsbe hajló,  a művek fele azonban szerény véleményem szerint borzalmas. Vagy inkább… kacagtató… Vagy… Minél tovább néztem egyiket-másikat, egyre inkább az lett a véleményem, hogy néhány tisztelt művész alaposan átverte a megrendelőt és nem történelmi festményt, hanem paródiát, gúnyképet, ironikus plakátot készített az oly magasztos történelmi eseményekről. Vajon komolyan lehet-e venni az első világháború rajzfilmszerű, mulatságos ábrázolását vagy a Nagy Imre-temetés karikatúra-plakátját: mi ez, ha nem gúnykacaj Orbán Viktor politikai debütálásának eseménye felett? Vagy a trianoni döntés helyszínére kézigránáttal belépő Kun Béla és a felfeslett glóbuszt körülálló karikatúra-szereplők képe értelmezhető-e másként, mint a hamis történelmi köztudat nevetségessé tétele? Na és ez a falvédő? Nem annak az ájtatoskodó szemléletnek a gyilkos paródiája-e, amely az intézkedő rendőröket leples gonosznak, a randalírozó-gyújtogató-kődobáló-tankindító tüntetőket pedig angyaloknak próbálja beállítani? »tovább